– Robbantás Kabulban, nyolc halott – olvasta félhangosan Lakmusz a presszó közönségének. Tikkasztó augusztus másodikai délután volt, még a legyek is lustán keringtek.

– Mit szólsz? – kérdezte Lakmusz Hörpöcztől, aki épp a keresztrejtvényére csöppent sörhabot tisztogatta.

– Megint Kabul – dünnyögte a házmester. – Mit mondtál, mennyi?

– Nyolc – felelte Lakmusz szomorúan.

– Tegnapelőtt meg tizenketten – legyintett Hörpöcz, majd a mindig mosolygós, mindig kövérkés pincérnőhöz fordult, aki az imént lépett be az ajtón – Ivettke, tíz országon átívelő folyó, négy betű, a harmadik betű „n”?

– Azt nem tudom, de a Takácsnét meg itt ütötte el kismotorral valami hülyegyerek az este. A Joci most telefonált, hogy fekvőgipszet kapott a Korányiban – felelte a presszó nagyasszonya.

– Hol? Itt? – csapta le az újságot Hörpöcz.

Mintha bombát dobtak volna a kánikulától tespedő közegbe, egyszerre az egész presszó megélénkült. Mindenki kérdezősködni, okoskodni és hangoskodni kezdett. A házmester hordónyi mellkasát felfújva, bősz bikaként emelkedett fel törzshelyéről, és kirobogott az utcára, nyomában a Bús Kandúr állhatatos és alkalmi közönségével.

Részletesen megvizsgálták a helyszínt (egészen közel történt), méltatták az eseményt (sebészi pontossággal), fogadkoztak (hiszen a presszó s környéke a védelmük alatt áll), megvitattak és tanulságot vontak le több körben az élet egyre mélyebb rétegeit érintve.

– Biztosan a kis Béci volt – hörögte a magából teljesen kikelt Hörpöcz –, de ha egyszer elkapom, megemlegeti! Mer’ az is tartozik még ezerhatszázzal, amit múlt héten könyörgött ki az anyjának gyógyszerre, aztán láttam, hogy a Zöldikében iszik a haverjaival!

Lakmusz eltűnődött. Kabulban nyolcan haltak meg, biztosan volt köztük megfáradt, reménnyel teli, anyai, és talán egy szerelmi bánattól gyötört, több sietős és megannyi élni szerető szív. Talán néhányukat nem, de legtöbbjüket várták. Otthon, munkában, találkán, bárhol. Ott most vitatnak, jajgatnak, dühöngenek, fogadkoznak és gyászolnak.

A bomba, akár a tóba dobott kő, Kabulban nagy hullámokat vetett, de ilyen távolról ők nyolcan csak egy számnak látszottak.

– Én mondom neked, az egész EU itt van – mondta Lakmusz, és körbeforgatta telefonja kameráját.

Még a gyenge felbontáson is átszűrődött a hamisítatlan olasz nyári alkony hangulata. Verona legolcsóbb kempingje zsúfolásig megtelt Európával. A büfé előtti asztalokon spanyol tanárok sakkoztak, egy portugál pár sétáltatta ír szetterét, svájci diákok lesték a cseh kerékpáros lánycsapat legszebbjeit, az írek vigyorogva koccintottak, egy dán postásegyesület pedig bingózni készült. Valahonnan a „Soli” legújabb feldolgozása szólt.

– Na, mit szólsz? – folytatta Lakmusz, és továbbcsoszogott a tusoló előtt kanyargó sorban. – Bábel ehhez képest egyismeretlenes egyenlet volt.

– Lengyelek vannak? – kérdezte Dezső barátja Óbudáról.

– Vannak. Tegnap már némi fröccsel „kétjóbarátoztunk”. Egyébként a skótok meg a hollandok is nagyon lazák, a norvégok meg úgy megpirultak az „o sole mio” alatt, mint a grillchiken. Este még jönnek a franciák, a büféslánynak valami haverjai.

– A németeket nem mondtad. Nélkülük ugye…

– Viccelsz, német turista mindenhol van! – legyintett fölényesen Lakmusz, és odaintett egy mosolygó nürnbergi biológusnak. – Most is itt ment el egy szandál-zoknis bajuszrudi.

– Azért ismerjük el, a németek nélkül nincs EU.

– Ugyan már, káposztazabálók. Na megyek, végre beférek a tusolóba. Remélem, jut még meleg víz. – búcsúzott Lakmusz Jenő.

Félig jutott is, de csak félig.

Mindig mi vagyunk a sor végén, pedig hány száz éve védjük Európát, dohogott magában hősünk, és átadta helyét egy csalódott bolgár kertésznek.

Leszállt az est, s hősünk is nyugovóra tért. Azaz csak tért volna, mert tizenegykor megjöttek a franciák.

Végre valami kultúra, merengett félálomban Lakmusz, mert igen szerette Maupassant-t, Molière-t, Manet-t és mindenekelőtt Monet-t.

A magas kultúra késői képviselői előbb gyors, dallamos nyelven perlekedtek egymással, majd nyersen becsapták a kocsiajtót. Aztán röpke negyvennyolc másodpercre rá ismét.

Mindjárt kipakolnak és csend lesz, gondolta Lakmusz Jenő türelmesen és naivan.

A pakolászás azonban elhúzódni látszott és hallatszott. Gall barátaink három percen belül gyors egymásutánban nyolcszor nyitották és csukták, pontosabban csapták kisbuszuk ajtaját.

A negyedik csapódásnál Lakmusz türelme megingott, a hatodiknál nyugtalanul felhorkantott, a nyolcadiknál pedig előbújt végvári vére, és „píszíkorrekt” ide vagy oda, de kipisszegett.

Úgy tűnt, a párizsiak veszik a lapot. Mintegy másfél percre. De aztán újra eszükbe jutott valami, és újra nyílt, majd csapódott az ajtó. Hiába pisszegtek a dánok, horkantak a svájciak, és dugta ki a fejét skót kempingszomszédjuk, hogy „mösszjö pliz kvájetli”, a megátalkodott franciák csak bevágták azt az átkozott ajtót. És újra, és újra egyre hangosabban.

S amikor már úgy tűnt, hogy nemzetközi szövetségük végleg kifogy a munícióból, e legsötétebb pillanatban váratlanul felbődült a német sátor.

– AAAAAAAAAAAAAAAAARRGGHH! – üvöltötte velőtrázó hangon bajor turista- és bajtársuk. Csatakiáltása energiától duzzadt, precíz és a végletekig letisztult volt. Csatabárdjukat rázó vastagnyakú barbárok, és lobogó hajú valkűrök vágtattak e tomboló szélviharban, mely egykettőre szétcsapott a nyavalyás békazabálók között.

Csend lett.

Csodás, békés, teremtés utáni csend.

Lakmusz Jenő megtörölte izzadt, gyötört homlokát, és gyors csetüzenetben megkövette óbudai barátját.

„Igazad van, Dezső. Hol lenne a mi kis európai kempingünk német turisták nélkül?!”

Lakmusz Jenő három megálló óta tusakodott. Elméje egyik féltekéjében a sarki kisbolt remekbe szabott újdonsága (dupla csokival megkent, meggydarabokkal dúsított, nemsajnált porcukorral megbolondított, magában is laktató péksüteménycsoda – kétszázért) villogott, a másikban a munkahelyi késés rémképe pulzált tompán, de határozottan.

Hét óra harminchét, tizennégy perc az út, ha három, uszkve öt perc alatt megveszem a csokis balhét, matekozott magában Lakmusz, akkor legrosszabb esetben is nyolc előtt négy perccel betoppanok. Sütivel.

Nem is töprengett tovább, leugrott a következő megállóban, és sietősen betrappolt a kisboltba. Innentől hősünk minden mozdulata a sütispult elérésétől a gyakran magába tapadt műanyag zacskó elegáns kinyitásán át a kívánt eledel belehelyezéséig gyors, precíz és hatékony volt. Elégedetten fordult be a sorba, és megdöbbent. A parányi boltban hatan álltak előtte.

Ezt a pechet, füstölgött Lakmusz, miért ilyenkor járnak a nyugdíjasok boltolni?!

Egy ócska pillanatig felötlött benne, hogy visszateszi a csokis csodát, és vásárlás nélkül elsiet, de orra már belélegezte a frissen sült pékáru illatát, jogosan korgó gyomra már felkészült a szürke hétköznapokból kiragyogó gasztronómiai élményre, így hősünk összeszorított szájjal, de maradt.

Szerencséjére az előtte állók egyikénél sem látott nagy bevásárlásra utaló nyomokat. S még arra is volt remény, hogy a raktárból előjön Oszkár bá’, és besegít a kasszánál.

Ebben a pillanatban azonban, akár egy nem várt gömbvillám, betoppant a boltba a környék jól ismert nagyasszonya.

– Csók, Magdikám, csak néhány apróságért jöttem – köszönt a boltosnőnek, majd kiszólt a motort járató kedvesének. – Egy perc alatt megvagyok, szívem!

Lakmusz elképedve nézte, ahogy a nagyasszony csacsog, pakol, sorba nem áll be, kasszához tolakszik, mindezt a bárgyún vigyorgó helyi lakosok biztatása közepette.

Hősünket leverte a víz. Az óramutató vészesen közelített a nyolc felé, s ő már megint némán tűri, ahogy átgyalogolnak rajta. Elég.

– Ne haragudjon, de mi is a sorban állunk! – förmedt a nagyasszonyra.

A kisbolt szerda reggeli harmóniája egy pillanat alatt megbolydult, s elképedt arcok fordultak Lakmusz felé.

– Ó! – mondta a pakolászó úrnő, és elmosolyodott. – Hát hova siet annyira?

– Igen, hová? Hová siet ilyen korán? – kérdezték szinte kórusban a sorban állók.

– Hát dolgozni – nyögte hősünk –, mindjárt nyolc óra.

– Akkor jöjjön előre! – intett nyájasan a nagyasszony.

– Jöjjön csak, jöjjön! – kontrázott rá a pultos Magdika.

A sor szétnyílt, és hősünk biztató mosolyok meg hátba veregetések közepette előre lépdelt. Az újonnan támadt áhítatos csendben gyorsan és szeppenten fizetett.

Ezek szerint csak én sietek dolgozni, nyelt döbbenten, és körbenézett. Méltán és méltatlanul nyugdíjasok, egykori közveszélyes munkakerülők, éjszakából érkező hold- és naplopók vigyorogtak rá kedvesen.

Hétből egy, gondolta Lakmusz, és tartós munkavállalóként úgy érezte magát, mint egy szent.

Kötelességtudóan elmosolyodott hát ő is, és elővette a telefonját.

– Közös szelfit valaki?

Lakmusz Jenő egyszer annyira elragadtatta magát, hogy megélhetési célból összekötötte a játékkedvét és szerencséjét. Pechjére ez utóbbi fogyott el előbb. Így történhetett, hogy szaporodó hitelezői elől hősünk kényszerű rejtőzködő életmódra tért át. Csukott redőnyök mögött húzta meg magát, s csak éjjel járt-kelt, akár egy nesztelen menyét.

A Táltos–Fecske–Mihaszna hármas befutójának biztos tippje azonban 2016. június 22-én már délelőtt kicsalta rejtekhelyéről. Távozását körültekintően megtervezte, mindenekelőtt óvatosan kilesett a gangról. Szürreális kép tárult szeme elé.

A szemközti földszinti lakás ablakából cigarettafüst és erősen dob alapú kortárs zene hömpölygött elő. A füst mögött fel-feltűnt a kis Béci alakja, ahogy kanalasgémmozgással járkált fel s alá, időnként azt kiabálva, hogy „gigaráj”, ritkábban pedig azt, hogy „hipenkráj”. E kétes performansztól a szőnyeget poroló özv. Lajtosné furcsa révületbe esett, korrekt ritmusra verte az amúgy már rég tiszta lábalávalót.

Minden a legnagyobb rendben, nyugtázta Lakmusz, és lesiklott az egykori cselédlépcsőn. Lábujjhegyen óvakodott a kijárat felé, amikor a kapu nyílt, és egyszeriben ott tornyosult előtte Frigyes bácsi. Hajlott kora ellenére egyenes derékkal, bevásárlószatyorral, sasorral és -szemmel.

– Stop! – harsogta az öreg sztentori hangon, mire hősünk megtorpant, a kis Béci lehalkította a zenét, a bűvöletből felocsúdó özv. Lajtosné pedig leeresztette a karját.

– Tudtam én, hogy mikor kell érkezni, Lakmusz uraság! – közölte elégedetten az egykori órásmester, majd apró noteszt varázsolt elő mellényzsebéből, és sorolni kezdte. – Na kérem, ahogy mondtam, az albánok megverték a románokat, az 1500, Wales három gólt gurított az oroszoknak, az ugye gólonként 800, és bár nem hitte, de a horvátok legyőzték a spanyolokat, az 2000. Az összesen annyi, mint 5900 jó magyar forint.

Lakmusz összeomlott. Utolsó ötezresét a Táltos–Fecske–Mihaszna biztos befutóra akarta feltenni, s úgy számított, hogy majd annak nyereményéből fizeti az elbukott meccseket. Ezért zsebét tapogatta, sóhajtozott, és izzadt homlokát törölgette.

– Édes fiam! – szánta meg az öreg. – Hát miért nem hallgat rám? Nézze meg ezt a naplopó Béla gyereket, amióta tart az Eb, a tippjeimből iszik.

– Tiszteletem, Frici bá’! – krákogott közbe a kis Béci.

– Nem értem, hogy csinálja, hogy mindent eltalál – makogott Lakmusz megszégyenülten. Aztán önérzete romjain felkönyökölve hozzátette – Talán bizony a portugál–magyarban is olyan biztos?

– Iksz lesz – bólintott hunyorogva az öreg.

Lakmusz agyában őrült táncba kezdtek a fogaskerekek. Mindenki tudta, hogy a kiváló portugálok az életben maradásért játszanak kis hazánk erőn felül teljesítő válogatottja ellen.

– Dupla vagy semmi, Frici bácsi! – vágta ki vadul hősünk, majd némileg hazafiatlanul hozzányögte – kettővel kikapunk ma este.

Ez volt az a pillanat, amikor a kis Béci tollat, papírt ragadott, és összeszűkült szemmel koncentrálva leste az öreget.

– Cöcöcö, dehogy is! 3–3 lesz – felelte az egykori órásmester.

A naplopó Béla már fel is jegyezte a tippet, Lakmusz ellenben kacagni kezdett.

– 3–3? Hát mégis hogyan?!

– Na, ide figyeljen, a Gera Zoli lábában legalább egy, a Dzsudzsákéban meg két gól is benne van. Az a Ronáldú gyerek még nem csinált semmit, csak kihagyott egy tizenegyest a sógorok ellen, most rúg kettőt, egyet meg összehoznak a csatlósai.

Lakmusz örömkönnyes szemmel megkötötte a fogadást.

– Hallgasson rám, fiam! – tanácsolta az öreg. – Maga mindig valami nagy dolgot akar. Folyton a fellegekben jár. Miért nem értékeli a kicsit? Amíg én piacoztam, addig Rózsika néni már megfőzte a lecsót. Ide érzem az illatát. Ahhoz leficcen egy jó fröccs, utána némi szieszta, mert ugye a Béla lekapcsolja a zenét…

– Már kapcsolom is, Frici bá’ – köhécselte szolgálatkészen a kis Béci.

– Szóval így. Értve vagyok?

– Persze – vigyorgott Lakmusz, de még sokáig nem értette. Mint ahogy azt sem, hogy Mihaszna hogyan sántulhatott le az első körben, és azt sem, hogyan vághatta be Gera Zoli tizennyolcról. Dzsudzsák második góljánál tátva maradt a szája, s amikor a portugálok egalizáltak, kezébe temette az arcát.

Amikor felnézett, egy új élet kezdeménye csillogott meggyötört tekintetében. Bekapcsolódott hát a körúti fiesztába, ismeretlenekkel zengte a Himnuszt, és időről időre megszólított egy-egy szurkolótársat.

– Te hogy csinálod a lecsót?

Búvady J. (SL) emlékére

Lakmusz Jenőt faképnél hagyták. Nem túl durván, nem finoman, de meglehetősen határozottan.

– Szerintem én nem érdemellek meg téged, Jenő! Biztos vagyok benne, hogy te jobbat érdemelsz nálam! – búcsúzott szomorított hangján a túlimádott lány, miközben valójában arra gondolt, hogy ő érdemel valaki jobbat, vagy ha jobbat nem is talál, de mindenképp valaki mást.

– Te őket is jobban megérdemled! – mutatott a lány a terebélyes növényseregletre, melyet a fészekrakás boldog hónapjaiban hordatott össze.

Lakmusz önérzete egy pillanatig büszkén feldagadt, a remény megcsillant szemében, de kedvese már az utolsót rúzsozta a tükör előtt, aztán sietős léptekkel kilibbent közös életükből, álmaikból és az Ódon utca 2-es szám alatti bérleményükből.

Nehéz hetek következtek: a botor bizakodás, az újra és újra feltámadó düh, valamint az ön- és világmarcangolás járták rendezetlen körtáncunkat, bánatosan kongó báltermet hagyva maguk után.

Végül újabb hónap őszi legyekre emlékeztető kóválygás után hősünk megmosta az arcát, és felült. Az asztalra csapott, sarkára állt, és gondosan kitakarította magánélete romjait. Szíve lassan megnyugodott, és végre körbe tudott nézni a lakásban. Exkedvese itt felejtett piperéit és a jobb időkben széttáncolt topánjait határozott mozdulattal vágta a kukába. Ugyanakkor sajnálkozva állapította meg, hogy a rábízott virágok nem élték túl az öntözetlen heteket. Szomorúan szedte össze az elfonnyadt szárakat, a zörgő leveleket, s rakta halomba a kiürülő kaspókat. Bűntudata már épp fölé tornyosult volna, amikor váratlanul észrevette a Virágot.

Apró ibolyaféle volt, amely ott ragyogott egy ritkán látogatott sarokban, és sem a színéből, sem az állagából nem veszített a sanyarú hetek alatt.

– Én kis hősöm, te vagy az egyetlen, aki kitartott mellettem – hálálkodott neki Lakmusz, és azon nyomban meglocsolta kétheti adag vízzel. A kis virág ezt is kibírta, mint ahogy azt is, hogy innentől gazdája lelkesen öntözte két-, legfeljebb háromnaponta.

Teltek-múltak a hetek, s a kis ibolya egyre közelebb került Lakmusz szívéhez. A sarokból a cipősszekrényre, majd a konyhaasztalra, végül az ágy melletti asztalkára költözött. Minden este együtt tértek nyugovóra, és reggelente egymást pillantották meg először.

Mintegy negyedév elteltével Lakmusz végre beengedett két nőt az életébe. Nagynénjét, aki mérlegképesen könyvelt, és keresztanyját, aki tündér volt. Napsütéses vasárnap délelőtt érkeztek, húslevessel, takarítószerekkel és némi palacsintával.

– Faképnél hagyott, s szánom-bánom, de vele a virágai is kipusztultak. – Vallotta be Lakmusz Jenő, aztán büszkén az ibolyára mutatott. – Ez az egy maradt meg. Ő mindent kibírt, s azóta rendesen locsolom.

A két matróna tüzetesen megvizsgálta a kis túlélőt. Éles szemük azonnal kiszúrta a túlontúl szabályos leveleket, a rikítóan mesterséges színeket. Nagynénje fontoskodón megköszörülte a torkát, hogy közölje unokaöcsével a lehangoló tényt: hetek óta egy művirágot ápol, amikor a tündér keresztanya megelőzte.

– Jencikém, csodás kis virág ez! – mondta, és megölelte keresztfiát. – Micsoda pompás a színe, tökéletes a formája. Bizony, még egy levél se hiányzik róla! Ezzel a gondoskodással kiérdemelted, hogy áthozzak próbaképp néhány növényt, ha te is akarod.

Lakmusz akarta. Tündér keresztanyja pedig időről időre újabb lakóval örvendeztette meg. A kezdeti bizalom szárba szökkent, és hősünk lakása hamarosan kivirágzott.

Így vált Lakmusz Jenő idővel avatott botanikussá. Azon pedig már senki sem csodálkozott, hogy későbbi szerelmét egy dísznövény-szakkiállításon ismerte meg.

De azon többen is, hogy a kis ibolya tavasszal újabb virágot hajtott.

Lakmusz Jenő mindig tudta vagy legalábbis tudni vélte, hogy mi a dörgés. Pontosabban a találékony helyzetfelismerést, a kiskapuk megtalálását összekeverte azzal a mélyen búvó társadalmi ösztönnel, amely kényelmes biztonságba és névtelenségbe rejti kisszerű művelőit. Érdekes tény, hogy Lakmusz zavartalan elméjében ez a rafináltan tekergőző félelem önmagát eszességnek álcázta, s kényelmes tempóban elemzett helyzetet és fabrikált a szitunak megfelelő maskarát. Kétségtelen, hogy ennek a beolvadási kényszernek a hatására hősünk társadalmi jelenléte az évek alatt kifinomult és szinte kifogástalan lett. A színházakban kilencven százalékos pontossággal sírt és nevetett a többiekkel, a disznóvágásokon urambátyámozva pálinkázott, miközben öblös hangon, tájszólással szapulta a finomkodó pesti ficsúrságot. Elkvaterkázott a művelt réteggel, de gond nélkül elröfögte a Vangelist bármely kőbányai talponfekvő mélyén. Tájékozottsága, ha néha kellemetlenül vékony rétegben is, de szinte teljesen lefedte a politika, a tudomány és a művészet valamennyi közszájon forgó ágát. Így történhetett meg, hogy meghívták egy avantgárdfestmény-kiállítás megnyitójára.

Lakmusz Jenő hosszas töprengés és ruhatárának évtizedekre visszanyúló felforgatása után végre megtalálta azt a hetvenes években kikukázott ingkölteményt, amely liláskék négyzeteivel és sárgás pipacsmintázatával alkalmassá tette a megjelenésre.

Természetesen a kiállításra szokott utcaruhájában békávézott, gondosan rejtve fellépőjét az avatatlan szemek elől. Szinte elsőként ért a megnyitóra, besurrant a mosdóba, és átvedlett. Az inghez fűzöld nadrágot és egykor világospiros cipőt öltött. Csak amikor elégedetten kisétált az összegyűlt nagyérdeműhöz, akkor döbbent rá, hogy mekkorát tévedett. Mert bár a festmények színvilágához igen jól passzolt, a látogatók színtelen ruházatához nem. Kétségbeesett zavarában beállt két alkotás közé, és visszatartotta a lélegzetét. Így történhetett meg az, hogy némi pezsgőzés után többen őt is a kiállítás részeként vélték felfedezni, sőt egy rövidlátó kritikus elemezte is, kiemelve a pipacsok és négyzetek zseniális összhatását. Nem kellett sok idő, hogy megérkezzenek rá az első ajánlatok, amelyek egyedül a szemét dörzsölgető művészt lepték meg. Aztán később már őt sem.

Lakmusz szorongva ismerte fel, hogy túlöltözte a kiállítást.

– Kéremszépen – nyögte riadtan, de a hangzavarban senki sem figyelt, ezért hangosabban és mérgesebben megismételte – KÉREM!

Koccintás, szóbeszéd, licitálás megállt, légy alászállt, s egyszerre minden fej felé fordult.

– Beszél is! – mondta őszinte ámulattal a rövidlátó kritikus, és rajongva hozzátette: – Korszakalkotó művészi forradalom Budapest szívében!

Így aztán Lakmusz megadón, csendesen elpezsgőzgetett, fogadta a gratulációkat, sőt hajnalban a gyengén megvilágított folyosón tévedésből még egy múzsa is megcsókolta.

Miután Lakmuszt a sötétben tévedésből megcsókolta egy tétova múzsa, teljesen megszállta az ihlet. Világrengető gondolatok, hősök és hősnők dörömböltek szíve ajtaján, arra várva, hogy napvilágra verjék őket. Ezért Lakmusz első lendületből szobrászkodni kezdett, tévedésére egy igen értékes és néhány értéktelen márvány elpattintása után jött rá, így új művészeti ágat keresett. Amikor végleg bebizonyosodott, hogy a zenéhez botfüle, az énekléshez pedig kappanhangja van, festeni próbált. Sajnos színtévesztőként megrendelőivel rendre félreértésekbe, méltatóival pedig konfliktusba keveredett. Színészként szerepeket és szövegeket cserélt fel, s a Múzsa egyre gyakrabban és egyre rosszkedvűbben látogatta.

Így történt, hogy végső kiútként Lakmusz írni kezdett. Helikon-hegyi ihletője beletörődötten fésülgette sorait, bogozgatta kusza történetei szálait, összeráncolt homlokkal sóhajtva hajolt zavaros mondanivalója fölé. S miközben Lakmusz boldogan írt, Ő a többi múzsának feszengve magyarázkodott, s hangosan fogadkozott, hogy sötét helyiségben és naplemente után nem csókol meg többé senkit.

De néha egy-egy jobb mondat vagy megoldás után azért megcirógatta Lakmusz üstökét, s amikor az égvilágon senki, még saját maga sem látta, titkon, szerelmesen elmosolyodott.

Mindenen köd ült. Az októberi, hajnali Dunán, a lány szemén, Lakmusz elméjén, szívén és a kérlelhetetlennek tűnő jövőn is. Lakmusz Jenő jól ismerte az Élet sakktáblájának ezt a felállását, és szorongva megnyújtotta volna még az éjszakát. A sötét éjben ugyanis kényelmes rendezetlenségben és meghittségben elfértek egymás mellett az összebújások és borulások, a félreértések és magyarázatok, a könyörgések, fohászok és szívtépések, és természetesen némi jazz, füst, valamint a kelleténél kettővel több tömény is. Ámde napvilágnál, s ezt mindketten jól tudták, mindezen dolgok elegye kíméletlen pontossággal válik szét és fordul szembe egymással.

Lakmusz mélyen összefonódva szívzuga egy kitartó lakójával, végleges döntést hozott. A hirtelennek tűnő elhatározásról senki, legfőképpen a meghozója nem tudta, hogy közel negyven év távlatában gyökerezik.

A hűvös Balaton-parton más szórakozás híján az apró Lakmusz és még apróbb unokatestvére mérleghintázni kezdtek. Kicsiny, bátor lábaik hajtóereje hamarosan sosem járt magasságokba hajtotta a libikókát. Visongásuk és felhőtlen örömük szép, életen átívelő barátság alapjait fektették le.

– Hogy… fogunk… leszájni? – kérdezte váratlanul az unokatestvére, és Jenőke ebben a rettenetes pillanatban felismerte a veszélyt. Csöppnyi eszével szinte azonnal megértette, hogy egyikőjük nagyot fog ütődni, ha a másik, amikor teheti, kiszáll. Rövid tűnődés után a megfelelő földközeli pillanatban úgy döntött, ő lesz ez a másik.

Innentől fogva mardosó bűntudata különböző alakokban végigkísérte életének minden mérleghintázásán. Szerelmek, barátságok, kényes, kellemetlen és veszélyes libikókahelyzetek, amikor óhatatlanul sérül, aki nem ugrik le idejében, mind felfűződtek ősbűnbe esése rejtett emlékére. Lakmusz pontosan tudta, mikor lehet fájdalommentesen le- és kiszállni, s ha néha mégis a hintán maradt, többnyire ostobaságának vagy nemes szíve átmeneti dobbanásának volt köszönhető.

A Batthyányi tér ködös Duna partján még egyszer szerelmesen és szomorúan a lányra nézett, majd búsan elfordult, és várta, hogy a lány sértetlenül leugorjon közös libikókájukról, és ő becsapódjon a túloldalon.

Rendkívül meglepődött, amikor a várt fájdalom elmaradt, s egy pillanatra végigcikázott rajta a gondolat, hogy talán már nem is él, belepusztult a zuhanásba.

Félve fordult vissza a libikóka felé. A lány mosolygott. és Lakmusz látta, ahogy szerelme földöntúli erejével már a levegőben megállította a mérleghintát.

Akkor vette csak észre, hogy a lánynak angyalszárnyai vannak.

A szombati bevásárlás, főzés, némi takarítás és ebéd háztartási kvartettje után, Lakmusz kávét szürcsölgetve ült le tévézni. Elegánsan és unottan lépdelt a tévécsatornák között. Veterán és kényes nézőnek számított, aki nem enged egykönnyen bármely kereskedelmi adó csábításának. Az akciófilmek fordulatait 95%-os pontossággal tippelte meg, a valóságshow-k szereplőinél okosabbnak és igényesebbnek tartotta magát, egy ideje már unta a természetfilmek cápa, mérges kígyó, krokodil sztárhármasságát, ráadásul kiadós ebédje után a főzőműsorok sem kötötték le. Így érkezhetett el némi angol bajnoki, és egy rajzfilm nézése után a tudományok csatornájára. Rövid és tompa belehallgatózás után már épp suhant volna tovább, amikor a fülét megütötte két szó:„fekete lyuk”.

Lakmusz megborzongott. Kevés dologtól félt igazán, de hogy a naprendszerünk felrobban, és egy fekete lyuk elnyeli több ezer év múlva, attól igen. A borzalmas kataklizma ígérete folyton ott lebegett hősünk egén, s még lelke ritka, napfényes, felhőtlen égboltján is ott sziszegett. Rémültebb óráin pedig zihálva motyogta maga elé: egyszer minden elpusztul.

A fekete lyuk említése benyomott egy gombot Lakmusz Jenő elméjében, ezért letette a távirányítót, és teljes figyelmével a műsorra tapadt, amelyben Hawking professzor, a világ legokosabb embere beszélt. Hősünknek szerencséje volt, még az elején elkapta a tudományos híradást, amelyben épp azt fejtegették, hogy a Jupiter bolygóból a fekete lyuk tömörítő ereje pár méter átmérőjű, sűrű gömböt csinál, a Földből pedig teniszlabdányit.

Hideg, izzadt veríték gyöngyözött Lakmusz homlokán, mert eddig titkon reménykedett benne, hogy oly keveset tudunk a természet e titokzatos feneketlen kútjáról, hogy mindez megmarad az elmélet szintjén és sosem ér el hozzá. Azonban a logika kérlelhetetlen szálai körbefonták, és megértette, hogy ezek a lyukak meggörbítik a teret, beszippantanak és összetömörítenek mindent, hovatovább még a fényt is elnyelik, ezért feketék.

Rémülettől koncentrált elméje érteni vélte a relativitáselmélet és a kvantumfizika ősi ellentmondását, és hirtelen együtt érzett tudósok nemzedékeivel, akik a két gyökeresen eltérő elmélet feloldásán dolgoztak. Az őszinteség jegyében tegyük hozzá, ezeknek a kérdéseknek a boncolgatása, mármint hogyan egyeztethető össze az ősrobbanás és gravitáció, Lakmusz Jenő életének ezidáig igen kis, pontosabban mérhetetlenül kicsi hányadát tették ki. Azonban most minden megváltozott.

– A jövőmről, sőt a jövőnkről van szó – ismerte fel hősünk, és szivacsként szívta magába a meglepően derűs hangú kommentátor ismertetését.

Mint megtudta, Hawking professzor élete jelentős részében a szingularitás problémáján gondolkodott, s ez némileg megnyugtatta, mert egyrészt a professzort magánál okosabbnak gondolta, másrészt örült, hogy akkor nem neki kell.

Hősünk szívfacsaró kitartása végül meghozta eredményét, mert a műsor végére kiderült, hogy a professzor feloldotta a rejtélyt. A fekete lyuk ugyanis elnyel mindent és tömörít, majd egy hatalmas robbanással újra útjára indít mindent. Lakmusz együtt örvendezett a kommentátorral: ezek szerint a fekete lyuk nemcsak a jövő, hanem a múltunk is! Az élet nem áll meg és sohasem tűnik el, hanem újra és újra megjelenik. Márpedig egy szobányi hely bizonyosan lesz ott neki is!

– Hurrá! – ujjongott lelke mélye. A sötét és baljós fellegek pedig eltűntek lelke egéről. Negyvenhét perc, harminckét másodperc alatt Lakmusz Jenő gondolkodásmódja teljesen megváltozott.

A pajkos véletlen műve, hogy pontosan ennyi idő kellett a szomszéd házban lakó Hörpöcznek, hogy végképp eldöntse, mégis megcsinálja a pacalt vacsorára.

Lakmusz gyerekkorában sokat merengett a jövőn. Számtalan lehetőség kecsegtette, hívogatta ifjú, titánokkal rokon lelkét. Tűzoltó is lehetne, vagy katona, esetleg vadakat terelő juhász, vagy akármi más, álmodozott gyakorta. Végül ábrándjai két lehetséges kimenetelben állapodtak meg. Úgy döntött, hogy csillagász lesz, vagy sem. Esténként türelmesen nézte a hunyorgó, végtelen csillagmezőt, és képzeletében elszakadva harmadik emeleti lakótelepi fészkétől, szemtelenül magasra szárnyalt.

Egy langymeleg augusztusi estén Lakmusz Jenőke mindent tudó édesapjával sétált. Közeledett az iskolakezdés, ezért is lehetett, hogy mindkettejük gondolatai a jövő körül forogtak.

– A hetedik év végi jegyek már beleszámítanak a továbbtanulásba – szögezte le apja, a héten már negyedszer.

A kis Lakmusz nem felelt, nem is tudta, hogy mondja vagy ne mondja.

– Pályát kell választanod! – veregette meg apja tanácstalan fia vállát.

Az égre lassan feljöttek az első csillagok, s a tiszta nyáréji égbolton, akár egy jelenés, láthatóvá vált a Göncölszekér is. Egy darabig mély egyetértésben nézegették, aztán ifjú hősünk jövőbe szőtt ábrándjaitól indíttatva így szólt:

– Apu, tudod melyik a kedvenc csillagom?

– Na melyik?

– Az ott, a legfényesebb!

– Az a Vénusz – mosolygott apja, és hozzátette –, nekem is a kedvencem. Naprendszerünk legfényesebb bolygója. Tudod, az egész a Naptól való távolságról szól. Mivel a Vénusz nagyon közel van a Naphoz, ezért fényesebb, mint a többi.

Lakmusz édesapja válaszától fellelkesedve további kérdésekre ragadtatta magát.

– És a többi csillag, az mi?

– Azok különböző napok, a naprendszerük napjai. Nagyon-nagyon messze vannak, túl a mi naprendszerünkön is – felelte apja.

S ekkor a kicsiny Lakmusz úgy érezte, eljött végre az idő, hogy feltegye legféltettebb, legrejtettebb kérdését, amelyről maga is csak nagy titokban mert töprengeni.

– És… és apu, mi van a csillagokon túl?

Édesapja ekkor nagy levegőt vett, majd szeretetből, aggódásból és a jövőbe nem látás tudományából összegyúrt egy választ gyermeke élénk képzeletének.

– Ej kisfiam, kisfiam! Ezen aztán végképp nem szabad gondolkodni! Voltak emberek, akiknek folyton ezen, és ehhez hasonlatos kérdéseken, meg a végtelenen járt az eszük, és teljesen becsavarodtak. Egy idő után kivétel nélkül mindegyikük megbolondult.

A kis Lakmusz ekkor igen megszeppent, s a rettenetes kérdést bezárta a „soha ki ne nyisd” ládája mélyére. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, engedelmes kisbolygóként simult egy a Naptól távoli, csillogás és minden bizonnyal akadálymentes pályára.

Azaz hősünkből derék macskakőcsiszoló, később anyagmozgató, majd bonyolító, s végül pályája hegycsúcsán nyilvántartó lett. Reggel nyolctól délután öt óráig a kőiparban dolgozott, éjjel seszínű, homályos körvonalú kövekkel álmodott. Szögletes, kiszámítható, bárhol és bármikor felvállalható életet élt.

Csak sokáig nem értette, miért szorul össze együttérzőn a szíve, amikor a szebb napokat látott Planetárium előtt elsuhan az 1-es villamossal, a Kőbányai út irányába.

Senki sem vette észre, ahogy egy őrült nap alkonyán nagy lélegzetet vett, és jólesően remegő lábakkal leszállt a Népliget megállónál. Mint ahogy a változást sem. Továbbra is a kőiparban robotolt, csak amikor kisebb és nagyobb főnökei, felelősségei és kötelességei, be- és ki nem fizetett számlái, búslakodó és tivornyázó hangulatai nem látják, Lakmusz a toronyszobájába rejtőzik. Óvatosan kicsomagolja féltett kincsét, egy már nem amatőr, de még nem profi csillagászati távcsövet, és hangosan dobogó szívvel kitolja a messzeségbe.

A végtelennel és minden bizonnyal az őrülettel kacérkodik.

Él egy kicsit.

Lakmusz és a vallás viszonya leginkább félre- és nem értéseken alapult. Mindez süldőkorában kezdődött, amikor nagynénje bíztatására és elvárására a kis Lakmusz megtette első gyónását. Szorongva ült a gyóntatószék félhomályában, amikor felcsattant egy ismerős hang:

– Mondd el, milyen bűnöket követtél el!

Jenőke zavarba jött, és kétségbeesésében hittanóráira próbált visszaemlékezni. Mivel látogatása és tudása is hiányos volt, végül egyetlen, a tévében hallott bűn jutott eszébe.

– Ööö… hát… paráználkodtam – nyögte bűntudatlansággal.

A testes pap közelebb hajolt. A félhomályban csak a műfogsora világított.

– Mondj el tíz miatyánkot! – parancsolta a hang.

A kis Lakmusz igen megijedt a világító, mindent látó fogsortól, és kiszaladt.

Éveken át eszébe sem jutott a vallás, de új szelek fújdogáltak, és hősünk ifjonti lélekkel és rengeteg kíváncsisággal ment el egy koreai hittérítő gyűlésére. A kezdés előtt csak néhány elveszett lélek döngicsélt az igehirdetés helyéül szolgáló művelődési ház termében. Aztán váratlanul, ki tudja honnan, nyolc próbaidős szabadult és lelkes felügyelőjük érkeztek.

Az igehirdetés igen szépen sikerült. Hiába törte a nyelvet Ázsia idelelkesült misszionáriusa, lángoló lelkesedése elsöpörte a korlátokat és megindította hallgatóságát. A prédikáció csúcspontján felkiáltott.

– WHY? MÉR? Mér büntet bennünk az Úristen?

A mennydörgő kérdés lelkiismeret-gyötrően feszült a levegőben, s érezhetően két kézzel rázta a hallgatóságot. S amikor a feszültség már szinte elviselhetetlen lett, Lakmusz háta mögött fölemelkedett egy sűrűn tetovált hegy, és könnyektől megindultan bömbölte a választ:

– MER’ BŰNÖSÖK VAGYUNK!

Lakmusz az ilyen élmények után félszegen tévelygett vallási tudatlanságában, és amikor nagypénteken könyvelő nagynénje nekiszegezte a kérdést, hogy evett-e húst, elbizonytalanodott.

– Nem is tudom… – hebegte, és egy régóta lesben álló balsejtelem telepedett rá.

– Ma ölték meg a Krisztust – közölte vele nagynénje tájékozott, szigorú és mindentudó hangon.

Lakmusz sóhajtott, ő csak a nyúlra, a tojásra meg a húsvéti sonkára emlékezett. S amikor végül letették a telefont, sápadt, töredelmes hangon elmotyogta a gyerekkorában rárótt tíz miatyánkot.

Hiszen sose lehet tudni.

Lakmusz Jenő kórházban feküdt, és mint minden kórteremben, itt is a beszélgetések zöme a hazamenetel körül forgott. Napjában többször visszatértek a kérdésre, méricskéltek, számolgattak, és úgy áhítoztak a külvilág felé, mint a börtönből szabaduló elítéltek. A hazafele készülődők nagy becsben álltak: a Sors kegyeltjeiként tekintettek rájuk, oly beérkezettekre, akikre szabadság és boldogság vár. Ugyanakkor az újonnan érkezők bizonytalan státuszba, e torz hierarchia legalacsonyabb fokára kerültek.
Ebben a furcsa, nyakatekert értékrendszerben nemegyszer megtörtént, hogy máskülönben egészséges fiatalok irigykedve nézték a fél tüdővel távozó öreget, vagy a zárójelentésére váró cukorbeteg sántát. S néha titkon akár életet is cseréltek volna velük!
A dicső hazamenetelről egyetlen személy dönthetett, az osztály teljhatalmú ura: Károgi főorvos. S amikor élet s halál e sokat tanult ura a nagyvizitnél sorba járt, úgy hallgatták szavait, mintha maga az Úr hirdetne ítéletet. Az elégedetlenkedők kezessé, a nagyhangúak csendessé, az örökösen alvók éberré váltak.
Lakmusszal szemben Mihályka bácsi feküdt. Nyolcvannégy év nemkönnyűsors: ötvenöt év robotolás az iparban és hatvanegy év házasság aszalta húsát, csapolta életerejét, zúzta tüdejét és sorvasztotta máját.
Kezelőorvosa halkan, de határozottan sorolta egyre borzasztóbb értékeit, majd latinul folytatva diszkréten beszámolt a bácsi tropára ment, menthetetlen szerveiről. Mikor befejezte, a főorvos rámosolygott az infúzióra kötött csont és bőr kollekcióra, és nagy hangon megszólította:
– Hát hogy vagyunk, Mihályka bácsi?
Az öreg válaszul csak erőtlenül nyeldekelt.
– „Már hallom a lovak patáit kopogni” – jegyezte meg latinul Károgi főorvos, utalva a közelgő halálra. Persze továbbra is mosolyogva, mert nem szerette ijesztgetni pácienseit.
Kísérete, megannyi orvos, egyetértően és -érzően bólogatott, s már mentek is tovább.
Később Mihályka bácsit apró, lassan tipegő felesége látogatta meg.
A bácsi mintha jobban lett volna, arca különös színben ragyogott, ahogy felkönyökölt az ágyban.
– Gyere csak, gyere, – noszogatta asszonykáját – nagy híreim vannak! Hamarosan hazamehetek.
A nénike összecsapta a kezeit örömében. Lakmusz pedig felvonta, ezúttal a kelleténél sűrűbb szemöldökét.
– Mit mondott az orvos?
– Azt mondta, hogy olyan jól vagyok… hogy hamarosan lovagolhatok! Mert hogy valami és caballus. A caballus pedig a ló latinul!
Lakmusz elsápadt, okos telefonján már rég lefordította a viziten elhangzott latin nyelvű megjegyzéseket, és ő egészen másra jutott. Nagy levegőt vett hát, hogy kijózanítsa rózsaszín álmokba ringatózó betegtársát.
– Egészen pontosan azt mondta a főorvos úr… – kezdett bele emelt, tárgyilagos hangon Lakmusz.
Az öregek elhalkultak, s illemtudóan hősünk felé fordultak. Két, reménytől éledező szempár nézett rá, oly esdeklően, hogy Lakmusz megingott. Aztán egy keszekusza, de igen fontos pillanat után, összeszoruló szíve szépen és határozottan becsukta folyton okoskodó száját.
– Mit mondott, fiatalember? – faggatta a néni.
– …hogy… hogy akár már jövő héten lovagolhat. – nyögte ki hősünk zavartan.
Aznap éjjel Mihályka bácsi jobban aludt, és étvágya is visszatért. Értékei napról-napra egyre jobbak lettek, elviccelődött a nővérekkel, sőt harmadnap ágyából is kikelt. Végül Lakmusszal együtt távozott a kórházból.
Az már a messzi tekintetű Sors kegyességének köszönhető, hogy másfél év elteltével még egyszer találkoztak. Lakmusz parizert vásárolt a sarki kisboltban, a kipirult arcú, nagy kedvű Mihályka bácsi pedig némi kockacukorért ugrott be.
A lovaknak, természetesen.

Nyertünk – állapította meg bágyadtan hajnaltájt, és újra megnézte mit ír a lexikon az arzénről.

A száz nap leteltével elfogyott a kevéske méz a madzagról. Fél év után megfájdult a gyomra néhány intézkedéstől. Másfél év után belefáradékonyság apasztotta napjait, később hányinger kerülgette. A negyedik évre az összes tünetet megkoronázta a hajhullás.

A közeledő választás reménykeltő beszélgetést hozott a Borús Kandúr presszó törzs- és szállóvendégeinek. A heves szólamokat, az aprólékos, igaznak tűnő, de alapvetően érzelmi alapokon nyugvó nagybeszédeket, és a dühös asztalra csapásokat, időnként Lakmusz károgása törte meg.

Sok kifulladt mérgelődés, s megannyi kiürült pohár és elme után már csak hősünk beszélt. Akár egy koravén ifjú, bölcsen és körültekintőn osztotta meg és ki nézeteit.

Az őszinte, helyenként ostoba, de leginkább éber csendben végül a sokat látott és hallott zöldséges tette fel a végső kérdést.

– De hát akkor kire szavazzunk, Jenőkém?

– Arra – mondta olyan bölcs hangsúllyal Lakmusz, hogy még a kövér Ivett, a presszó nagyasszonya is lúdbőrözni kezdett –, aki a legtöbb mézet keni a madzagra!

Az ivó népe erre szótlanul és ünnepélyesen megemelte poharát.

Mert sörrel ugye nem koccintunk.

– Kire szavaztál, Jenő? – kérdezte Hörpöcz, és összevonta sűrű szemöldökét.

– Akire te.

– De hát nem is mondtam, hogy kire szavaztam!

– Az nem számít – felelte sokat látott hősünk.

Eleinte úgy tűnt, hogy Lakmusz született forradalmár. Bölcsődei elevensége, óvodai daca, s a hagyományos értékrendet újra és újra kétségbe vonó iskolai viselkedése legalábbis erre utalt. Kalandregényeken nevelkedő ifjú és némileg vásott lelke rendre felhevült a március 15-i ünnepélyeken, hogy aztán szívből fújja az utolsó óráit tengető átkos rendszer mozgalmi dalait. Lázongásra fogékony lelkében az esőben szabadságunkért verselő költők és szélben vágtató huszárok, békésen megfértek a nagy honjukat jégviharban védő partizánokkal.

Így, amikor a hetedikes lányok tüntetésre hívták, azonnal igent mondott. Később azt is megtudta, hogy mi ellen fognak tüntetni.

– Piacot akarnak ide, a lakótelepünk mellé, hogy aztán mindenféle bogár meg patkány lepje el a lakásokat. Nem kell a piac! – mondták a 7D-s lányok.

– Nem kell a piac! – kiabálta Lakmusz is, s ahogy az lenni szokott, előbb hideg szél támadt, majd eleredt az eső.

A közel huszonnyolc fős tömeg cseppet sem törődött a pocsék idővel, elszántan skandálta a jelmondatot.

– NEM KELL A PIAC! NEM KELL A PIAC!

A leginkább a néma pártrendszer halkított üzemmódjában duruzsoló városban a kicsiny, hangoskodó protestálásuk némi visszhangot vert, s talán éppen ezért, egyszer csak megérkezett egy jelentőségteljes autó. Nagy és fontos erőket hozott, maga az állami tévé szállt ki riportot készíteni.

A tüntetők úgy érezték, imájuk meghallgattatott, és angyal szállt közéjük. Áhítatosan elnémultak, és utat nyitottak a szakállas riporternek, a jókora kamerát cipelő operatőrnek, és egy alacsony, fontoskodó arcot vágó munkatársnak, aki fekete ernyőt tartott a kamera fölé.

A szakállas felmérte a helyzetet, majd a tüntetés szervezőjét középre állítva megkezdte a riportot. Ez volt az a jel, amelyre minden piacot ellenző úgy érezte, hogy magasabb szintről is engedélyezik unortodox viselkedésüket, és újra skandálni kezdtek.

A serdülő Lakmusz egészen közel furakodott a kameráshoz, és vékonyka, mutáló hangján belesüvöltött a riportba.

– Nem kell a piac!

Ebben a pillanatban az esernyőt tartó munkatárs, aki fázott, a kamerát is, a felvételt is féltette, ráadásul rendezővé sem lett soha, rásziszegett hősünkre.

– Fogd már be a pofádat!

Egy láthatatlan és rejtélyes hatalom hangja volt ez, s hősünk azon nyomban megszeppenten elnémult.

Innentől Lakmusz Jenő engedelmes állampolgár lett, nem zajongott az órán, nem váltott rendszert, nem vitatkozott se a tanáraival, sem a későbbi feletteseivel.

Amikor aztán ilyen-olyan tüntetésekre hívták, hátfájásra, migrénre, rossz időre hivatkozva távol maradt.

– Nincs értelme, különben is, én már köztiszteletben állok – magyarázta megfontolt hanggal és gyáva szívvel.

Opportunista viszonyulására az élet a maga módján felelt: bárhová is vetette Lakmuszt, a környezete hamar felfedezte gyurmapuha akaratát, és könyörtelenül a saját képére formálta.

Senki sem vette észre, hogy hősünk lelke mélyén egy öblös pohár hogyan telik meg cseppről cseppre, s azt sem, hogyan kerekedik laposra taposott tüdejében szélvihar.

S azon a napon, amikor a méz a madzagról egészen elfogyott, és a gyakorlott tüntető tömeg az utcára csődült, bár nem hívták, de Lakmusz Jenő is megjelent. A késő tavaszi alkonyban vonuló színes kavalkád az egykori május elseji felvonulást idézte, az örökösen mérgelődők, végképp csalódottak és izgalmat keresők közé jó néhány karneválozó is vegyült.

Hősünk egy ideig csendesen, összeszorított szájjal és ökölbe szorított kézzel lépdelt. Aztán a teste körül először finoman, majd egyre határozottabban forrni kezdett a levegő, és amikor a tömeg lélektani középpontjába ért, egyszerre felbődült.

Később a hazasiető tüntetők közül senki sem tudta, hogy ilyen szép májusi estén hogyan támadhatott szélvihar és jégeső.

Ahogyan azt sem, hogy ki az a rejtélyes forradalmár, aki múltja romjain átgázolva hajnalig járta a vihartépte pesti utcákat, hogy mutálásból visszanyert hangján szétzengje:

– NEM KELL A PIAC! NEM KELL A PIAC!

Lakmusz régtől tudta, hogy vacsorára csak valami egészen könnyűt bírnak el álmai. De mivel nehéz napja volt, nehezet vacsorázott. Hogy gyomrát a természet egyensúlyába visszabillentse, a szokásos egy helyett három pohár borral csapatta szét a két tányérnyi marhapöcit, amikor pedig sikerült elaludnia, arra gondolt, hogy nagy játékos ő, a fizika törvényeit is maga felé hajlítja. Rövid, zavaros zuhanás után álmában egy mozgólépcsőn eszmélt, és már érezte, hogy leghalogatottabb találkozása felé halad.

Érdekes volt, hogy amikor az Úristen rászegezte tekintetét, se nem sírt, se nem nevetett, és ez Lakmusz Jenőt egy rövid pillanat erejéig mélyen megérintette. Aztán, ahogy ez ilyenkor lenni szokott, az Úr szépen egyenként kipakolt mindent hősünk mellkasából. Sok, nehéz hazugság göngyölődött szokatlan rendezettségben elő, magával húzva néhány igazán súlyos csalárdságot is. Az óhatatlanul előkívánkozó magyarázatoknak és a kedves, könnyű dolgoknak most sem az Úristen, sem ő nem tulajdonított nagyobb jelentőséget. A mellékesen tömítőanyagként is szolgáló, temérdek hülyeségre, amelyeket máskülönben Lakmusz titkon igen nagyra tartott, pedig ügyet sem vetett.

– Ez mi? – kérdezte váratlanul a Jóisten egy röpke emléket húzva elő. Régi, különös kis jelenet volt, melyben Lakmusz előbb talált egy ötezrest, majd rövid morális tépelődés és mélázás után tulajdonosának visszaadta.

– Ezt megtarthattad volna. – Közölte az Úristen, és hozzátette: – Lopott pénz volt.

Aznap éjjel Lakmusz nyugtalanul aludt, és amikor reggel felébredt, első útja a pénztárcájához vezetett. Maga sem tudta megmagyarázni, de ettől az éjszakától fogva szentül meg volt győződve róla, hogy hiányzik ötezer forintja.

Lakmusz Jenő óraműpontossággal kelt, mosott fület, fogat, testet és kétnaponta hajat is. A kávét többnyire másfél cukorral itta 7.15-kor, majd kora délután felé, és a nehezebb, túlórázó napokon duplán, fél 7-kor is. Aktuális szerelmét egy héten háromszor szerette, kétszer utálta, s ezek arányait félévente vizsgálta felül.

A hétfőket elviselte, a szerdáktól kiborult, pénteken többi kollégájával egyetemben izgatottan várta a hétvégét, amiről vasárnap esténként megállapította, hogy igazán izgalmas ezúttal sem történt.

Őrangyala jelentéseiben aggasztónak titulálta azt a kétségtelen tényt, hogy védence az úgynevezett rejtettebb, finomabb szokások világában is ugyanazokon a rég lefektetett lelki síneken robog. Ha például erősebben letorkolták, megsértődött, ha fiatalabb kollégát tanított be, nagyzolt, és mindig ugyanazokért és ugyanúgy hőbörgött, vidámodott, kesergett, félt és szeretett.

Kiábrándító, felemelő, szent és egyben szentségtörő volt az a pillanat, amikor Lakmusz 14 év, 3 hónap, 2 nap és 11 óra szakadatlan munka és élettársi viszony után felfedezte, hogy az élete nagy klisé.

Egy varázslatosan hosszú percig megrendülten állt belső tükre előtt, majd némán, de meglepően határozottan arrébb lépett önmagától. Teste ugyan napi rutinnal tett-vett, cselekedett, de az éber Lakmusz már nem. Ő csak csendesen figyelte, ahogy élete aktuális társa kapkod, indul, csókot hint, míg ő bevásárlást ígér, és sajtos szendvicset pakol.

– Elég! – gondolta, és némileg nyers, de határozottan elemi erő töltötte el. – Ma nem megyek dolgozni – jelentette ki dacosan. Helyette felcsapta a Világatlaszt, taxit hívott, és jegyet rendelt. Rióba, Madridba és persze Kongóba. Kalandot tervezett, álmokat és életet szőtt. Izgatott, sürgő-forgó kavarodásában alig vette észre, ahogy kliséje lassan leválik róla, felveszi sajtos szendvicsét, esőkabátját, és elindul munkába.

– Helyes – gondolta Lakmusz, és repülőre szállt. A következő hetekben vízisízett, hegyet mászott, cápát lesett, tevegelt, és végre jól aludt. Szóba elegyedett olyanokkal, akiket korábban elkerült, és vele is szóba álltak meglepő, érdekes és helyenként kerülendő emberek. Lelki szokásai sínpárjáról vonata vágányt váltott, illetve bizonyos esetekben egyszerűen csak kisiklott.

Új életvitelét három ügyesen kiváltott hitelkártyával fedezte, s amikor egy édes madridi éjszakán eszébe jutott, hogy kliséje odahaza most kapja meg az első hiteltörlesztő-részletet, elmosolyodott.

Pontosan tudta, milyen arcot vág, és nem érdekelte.

Lakmusz Jenő éveken keresztül szövögette álmait. Ne kristálytiszta célokra és elhatározásokra gondoljunk, hanem csak amolyan bolondos ábrándokra, amelybe hősünk időről-időre megmártotta a szívét. Az ilyen körvonal nélküli álomfoszlányok mélyén olyan  meggyőződések szorgoskodtak, mint a „minden jobb lesz” és „jobb leszek”, na meg „hogy egyszer úgyis nyerek a lottón”.

Egy rút, esőtől zavaros nap alkonyán távoli rokona érkezett látogatóba, kiterjedt családja egyetlen, sűrű szemöldökű tudományos kútfője, akinek megalapozott véleménye előtt még az internet kukacos népe is földig hajolt.

Nehéz léptű urambátyja, aki szívét egy ócskásnál már rég vaskalapra cserélte, górcső alá vette Lakmusz életét, és hosszas monológba kezdett, melyben hősünk önismeretét az objektivitás szilárd talajára terelte. Bizonyítást nyert, hogy 1. hősünk álmai hebehurgyák, 2. céltalanok, 3. hogy valójában mindent mindig ugyanúgy tesz, mint néhai apja, anyja vagy valamelyik felmenője. Vére nem vált vízzé, kutyadolgai nem lettek szalonnává, s létezése sem más, mint a körkörös ismétlődés mellékterméke.

Rokonsága e súlyos szárnyú önjelölt angyala háromórás, kíméletlen analízise apró darabokra szaggatta a hősünk feje körül lengedező álomfoszlányokat, és alattomos tüskét szúrt gyermeki szívébe. A riadtan átvirrasztott éjszaka után, miközben tudós felmenője a szomszéd szobában elégedetten hortyogott, azt is megértette, hogy a világ egyetlen porcikája sem lesz jobb s o h a s e m.

Másnapra Lakmusz beleszédült a bánatba. Néhány nap múlva a finomabb röntgengépeken már jól látszott, ahogy az elkeseredés szétrágja lelkét, és életkedve utolsó csontjain cuppog. Megnyúlt orra a földet verte, s amerre járt, az emberek együtt érzően elhalkultak, pár jó szándékú rövidlátó pedig az Állatkertet hívta, hogy nem szökött-e meg a hosszúcsőrű hangyászsünjük. Hiába sütötte a nap, borzolta haját kacér szellő, hiába győzött a Fradi, a kuncsorgó jókedvet nem eresztette be. A tisztánlátás sötét felhője vette körbe, ahol valójában az orráig se látott.

Már ő is cinikusan megmosolyogta az „álomittas tudatlanok” percnyi örömeit, kacagott a lottózók népén, és sebészi pontossággal mutatott rá a dolgok fonákjára. Új jelmondat dobolt benne szüntelen: „soha, senki nem változik”.

Epébe mártott rosszkedvnyilai tucatnyi haverjával és néhány barátjával is végeztek. Hősünk észrevétlenül, de gyorsuló tempóban kezdett elmagányosodni.

Egy bátrabb jóakarója ugyan időről-időre a vállára tette kezét, és elmesélte neki a félig üres, és félig tele pohár példázatát, s miközben ő mosolyogva, bólogatva, köszöntgette a ritka remek tanácsot, magában újabb poharat vágott a földhöz.

Jegesre ürült életében végül már csak szíve egy elfeledett sarkában vacogott, és kapaszkodott fél maréknyi remény, időről-időre SOS-jeleket küldve a világba. Ezeket jeleket hallotta meg végül a tébláboló Sors, és szelíden beterelte hősünket a Petrarka utcába, ahol épp valami fontos készülődött. S itt végre Lakmusz csodát látott.

A Petrarka utca 7b kánikulától remegő levegőjű udvarán ugyanis gyönyörű ívben egy tűleveleit rég elhullató karácsonyfa landolt. Megszokott látvány ez januárban, de csodaszámba menő júliusban.

Itt valaki megváltozott, ismerte fel Lakmusz, és kuncogni, majd kacagni kezdett, és egészen addig nevetett, míg ész és érzelembeli zsarnokai odébb nem álltak.

Lakmusz Jenő tudott. Tulajdonképpen mindent. Ifjú és éhes elméje felfalt minden életbölcseleti kiadványt, ezo- és spiri tanulmányt, és meglepően rövid emésztés után beépítette az egójába. Varázslatosan gyors egyedfejlődése során átszaladt az alap tajcsi- és jógatanfolyamokon, önbizalma már a rádzsa jóga kapuit döngette.

Apró, de figyelemre méltó tény, hogy ahogy hősünk mindentudása nőtt, úgy csökkent a humorérzéke. Ezt egyszer meg is mondta neki valami futóbolond, de ő olyan komoly és velős választ adott, hogy alkalmi ismerősének az arcára fagyott a mosoly.

Miután a nyári kánikulában Budapest kiürült, engedett régi barátja meghívásának, és Velencefürdő felé vette az irányt. A vonaton aztán hamar talált magának hallgatóságot, a fülkét pedig villámgyorsan kitöltötte a hangja és alaposan meghízott egója. Olyannyira, hogy az utolsó felszálló, egy üdülni igyekvő lestrapált angyal már alig fért be. Valahogy mégis beszuszakolta magát, szárnyai alól előhalászta a múlt heti sportújság egyik számát, és olvasni kezdett.

Lakmuszt épp csak egy pillanatra akasztotta meg újdonsült utastársa fészkelődése, és szavát nem felejtve tovább fejtegette szerteágazó világképét. Sorsról, vallásról, tudományról és a világegyetemről bölcselkedő szózuhatagát időnként távol-keleti anekdotákkal, s figyelemfenntartó zen-kóanokkal fűszerezte.

– Egy ilyen történetet én is ismerek – szólt közbe váratlanul az angyal, és leeresztette az újságját.

– Nocsak?! – ereszkedett le Lakmusz is.

– Egyszer egy nagy tanítót megkérdeztek a tanítványai, hogy mi a leginkább szükséges a szellemi fejlődéshez. Mire ő azt felelte: „józan ész”. Persze a tanítványok nem érték be ezzel, és tovább faggatták, „jó-jó, de ezen kívül mi kell?”. „Még több józan ész” – mesélte az angyal, és az utasokkal együtt felnevetett.

Lakmusz inkább sekélyesnek, mintsem humorosnak tartotta a történetet, és amikor kellemetlenkedő utastársa végre leszállt, azt mondta fülkei közönségének:

– Materialista.

Velencefürdőn a barátai jó szívvel, strandolással és bőséges vacsorával várták. A régi emlékek felidézése és a kellemes társaság egy időre elterelte hősünk figyelmét az élet súlyos kérdéseiről. Halat ettek, s idővel erről Lakmusznak eszébe jutott a halak asztrológiai jegy, amelyről rövid, majd a témáról elágazva hosszabb fejtegetésbe kezdett.

– Hogy elrepült az idő! – mondták egymás után a barátai, és nyugovóra tértek.

Hamarosan hősünk egymaga üldögélt a verandán. A jóleső vacsora, a lágy szellővel átszőtt nyári éj és az ízletes portói nagyívű gondolatokra ragadtatták. A világ illuzórikusságáról elmélkedett, arról a játszmáról, amelyet a vágyak az ember érzékszerveivel játszanak. Két oldalt is teleírt felismeréseivel, amikor megtörtént a csoda. A bokrok mögött húzódó kerítés tövében felbukkant egy igazi, élő menyét, s egyenesen őt kezdte bámulni apró gombszemeivel.

Lakmusz kezében megállt a toll, és eltűnődött: ó, lehet, hogy a Természet helyesel, s ezt a ritka kis rágcsálót a gondolataim vonzották ide.

Lelkesen folytatta hát az írást, időnként ki-kitekintve kései látogatójára. Lendületesen teleírt még egy oldalt, amikor újabb csoda történt. Lenn, a kertkapunál megjelent egy jól megtermett macska, és le sem vette róla szemét. Hősünknek ekkor szent Ferenc és a rátelepedő madarak jutottak eszébe, és büszkén kihúzta magát.

Felállt, hogy a Természettel való harmóniáját beteljesítse, és a verandáról lelépve, a füves pázsiton bemutatott egy bonyolult tajcsigyakorlatot. Néha kisandított, hogy az állatok követik-e mozdulatait, majd a mozgássorozat végén visszalebegett irományához.

Ekkor vette észre az asztalon minden menyét és macska kedvenc csemegéjét, a halvacsora maradékát. S Lakmusz ebben a pillanatban megértette az angyal történetét.

– Még több józan ész! – kiáltotta, és göcögni, majd nevetni, végül röhögni kezdett, olyannyira, hogy hólyagra fújt egója repedezni és szelelni kezdett.

Aznap este hősünk egy apró, de valódi szellemi lépést tett, s két éji ragadozó is jóllakott.